Helló Mindenki!
Rengeteg mindent kell megosztanom veletek, eddig sajnos nem volt időm megírni/lehetőségem „publikálni”.
Erről jut eszembe, a beígért napon itt volt a szerelő, hogy belője a szomszédomnál a netet, de rossz helyre csöngetett, a lakó ott épp nem volt otthon, így a félnótás pacák nem lett beengedve. Igaz, nem is nagyon törte kezét-lábát, szerintem örült a kávészünetnek. Miből gondolom ezt? Sajnos a bejárati ajtóban összefutottam vele… ő nem kért segítséget, én nem gondoltam, hogy szüksége van rá. Így tehát még mindig nincs internetünk, pedig – mint megtudtam – a fél szomszédság pályázik rá. Sebaj, most pénteken – az újabb próbálkozásnál – legalább a fazon nem nagyon tud majd olyan helyre csöngetni, ahol a lakó ne hegyezett fülekkel várná a jöttét. Esetleg drukkoljatok…J
Aztáááááán… nézzük csak sorban….
Csütörtökön megint voltam salsázni, persze megint szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy marha jó voltam. Most pénteken, ha minden igaz, már salsa party-ba megyünk a többiekkel. Megünnepeljük az internetem!:)
Tánc után megint „magyar esteztünt” (így a dolog már előlépett „Magyar napokká”), igaz, most spontán jött a dolog. Bevettük megint a várat, a közös konyha újbóli elfoglalásakor a Kata lakótársai ezúttal már határozottan csúnyán néztek ránk. Biztosan élénken él még bennük az előző szombati „party bemelegítő”. Egyébként azzal szórakoztunk, hogy kb. értelmetlen vagy szleng szavakat tanítottunk a Korinne-nak, ő pedig nekünk.
A kedvencem: a könnyű-vérű lányokra a németeknek van egy olyan szava, ami tükörfordításban… (dobpergés) ….falusi matracot jelent. Hát ezzel egyszerűn nem tudok betelni!:)
Pénteken végigbambultam egy szemináriumot. Egyébként vicces, egy csajszi tartott kiselőadást, még a tanárnő megjelenése előtt mondta a már jelenlévőknek, hogy igazából nem lesz hosszú a történet. Az egyik leányzótól jött is rögtön az utasítás, mindenki csak bólogasson, lehetőleg ne kérdezzünk, had fejezzük be minél előbb… úgy látszik a diákok között ez valamiféle nemzetközi egyezmény. Egyébként működött a dolog…
Estefelé találkoztam a „Mecénásom” fiával (ő hozta fel a TV-met), az apukáját ill. egy régi osztálytársát látogatta meg a környéken. Meginvitáltam őt is, hogy este csatlakozzon kis csapatunkhoz, ugyanis a Kata nővére és annak barátnője jöttek látogatóba, az ő megismerésükre beszéltünk meg egy kis találkát a Südhaus nevű, fiatalok által igen kedvelt pub-ban. (Oké, lényegében KOCSMA.:)) Mivel a közös találkáig még volt idő, kitaláltuk Sanyival (a sráccal), hogy felmegyünk kocsival a várhoz, megnézzük a kilátást, meg esetleg összeszedjük a Katáékat. Hát… nem jutottunk fel, még GPS-szel sem. Annyi kis szűk, össze-vissza kanyargó, EGYIRÁNYÚ utca van, hogy egy idő után a navigáció is feladta és kikapcsolt… Pedig biztosan fel lehet jutni, mert busz is jár, egészen fel a vár tövéig. Meg lettem bízva, hogy egyszer menjek végig busszal, és jegyzeteljem le az utat. Most balra…. Jobbra.. baaaalra…
Az este a Südhaus-ban egyébként nagyon jól sikerült, valahogy úgy alakult, hogy rengetegen gyűltünk össze (végre nem csak mi magyarok), mindig akadt valaki, akivel valami érdekes dologról lehetett diskurálni, hatalmas nevetések közepette. Most először éreztem azt, hogy na, ez tényleg igazán jó, csak jönnek, jönnek az ismerős arcok. Beilleszkedtünk. Megszoktunk. Nem tudom igazán megfogalmazni. A legviccesebb persze, amikor a többieket a saját nyelvünkön tanítjuk, illetve fordítva. Képzeljétek, őstehetség vagyok, akcentus nélkül tudok sört kérni görögül.:)
Szombaton reggel 8-kor találkozó, be a buszba, irány Weimar. Az utazás elején rögtön kaptunk egy feladatot: fel kellett írni a nevünket egy cetlire, majd egy összegyűjtés, összekeverés után húzni egyet. Akit húztál, annak a két nap alatt valami ajándékot kell venni, max. 2 eurós értékben. Én egy olasz lányt húztam, hasznos volt a játék, mert addig azt se tudtam, hogy ki az a lány…
Ez a két nap egyébként nagyon jó volt, újabb remek lehetőség egy csomó új ember megismerésére (sokan voltak, akik már szeptember elején jöttek, ezért velük eddig nem nagyon találkoztunk). Végre az angolomat is csiszolhattam kicsit, persze ebben Eri is a segítségemre volt, vele is hanyagoltuk a németet. Weimar egyébként egy nagyon helyes kis város, ahol még most is mindenhol szinte „érezni” a kultúrát, hmmm… Hatalmasat sétáltunk, szerencsére az időnk is nagyon kellemes volt.
Este egy koktélbárban volt számunkra hely foglalva. Újabb kulturális eszmecserék, nagy bemutatkozások, furcsa mondatok tanulása, nagy nevetések. Megismerkedtem például ez japán fiúval, aki nagyon aranyos volt, de az Eri közvetlen stílusától szerintem teljesen halálra rémült, mert másnap feltűnően került minket (az Eri legnagyobb bánatára…J). Azért nyugi Hugi, a maradék 3 hónap alatt még csak kibulizom valahogy, hogy meghívjon Tokióba…J
A szállásunk is teljesen megfelelő volt, négy ágyas szoba, külön fürdő, WC… Perfekt.
Vasárnap életem legnagyobb reggelizését vittem véghez (na jó nem, az Mariazell-ben volt), aztán irány Buchenwald, a néhai koncentrációs tábor. Furcsa volt, mikor megérkeztünk és az első épületeket megláttam, megdöbbentem. Sokkal rosszabbra számítottam, ezek teljesen jó állapotban voltak. Csak jóval később, egy erről szóló film megnézése után, az idegenvezetőt hallgatva esett le a dolog, hogy egyáltalán nem volt régen az az idő, amikor az a sok szörnyűség történt. A házak kb. 70 évesek, miért kellene romosan düledezniük?? (Oké bombázás most nem számít…) Persze, sok minden restaurálva lett, de mégis… ugyanaz a padló, ugyanaz a föld, udvar, tégla… hátborzongató. Főleg, amikor korhű fotókon láttuk, hogy pontosan ott, ahol most mi állunk, mi történt régebben. Hihetetlen, hogy a tábor egyik felében a tisztek családjai éltek, állatkertet üzemeltettek, boldogok voltak, míg egy fallal odébb, a másik oldalon százak haltak éhen naponta. Ahogy egyre több információt hallottunk, egyre rémisztőbb dolgokat láttunk, egyre inkább leült a hangulat is. Egyébként valahogy még az idő is az érzelmekhez alkalmazkodott. A legmegindítóbb számomra az volt, amikor az amerikai felszabadítók korhű képeit néztem a túlélőkről. Rengeteg mosolygó, csontsovány ember, borzalmas körülmények között. Találtam magyarokat is, egy portrésorozatot négy magyar nőről (névtelenül), illetve az egyik képen volt egy Miklos Grüner nevű úriember is.
Egy szó, mint száz, megterhelő élmény volt. Most értettem meg, hogy pláne milyen megterhelő lehet ezt a német fiatalságnak megérteni és elfogadni.
Mindegy, elég a szomorúságból-alapon hazafelé úton megtörtént az ajándékozás: én egy kis dobozkát adtam (némi pénzérmére hajazó csokival megtöltve) az olasz lánynak, és egy üveg sört kaptam egy török lánytól… Hát, ha onnan nézzük, nem lőtt mellé…
A héten úgyis lesz a szinten „ismerkedős” buli a konyhában, legalább akkor lesz mit szorongatnom.
A sok új ismerős ellenére nagyon hiányoztok Ti, „Régiek”… (És az amúgy sem túl remek arc-név memóriám is kezd csordultig megtelni.)
Jó lenne már egy buli a Szenesben, egy ebéd a Paulusban, egy sörözés a Fogasházban…
… na majd decemberben!
Addig is sok-sok puszi! Várom a híreket, fotókat, akár csak egy mondatos „megosztani-valókat”.
Jaaaa és ha vmi. jó kis magyar zenekar fejéből kipattant vmi. jóóó kis új slágerecske, tessék felhívni rá a figyelmemet facebook-on! Nem akarok lemaradni! Zeneileg sem…J
Pussz-pussz!
Katamo
(új becenév, görögül annyit tesz: „Katám”… de akár agy japán szó is lehetne…J)
